Előre leszögezem, hogy utálom ezt a fajta átírást, de a könyvben így használják, én meg épp eléggé energiatakarékos vagyok ahhoz, hogy most megnézzem az összes nevet egyenként Hepburn-féle átírással. Aki olvasta a művet, az valószínűleg már úgyis hozzászokott ehhez (vagy ha nem, akkor biztos rengeteget küzdött a nevek ilyenfajta olvasatával), aki pedig olvasni szeretné, annak ajánlom, hogy szép-nem szép, szokjon hozzá. Mert szegény főszereplő srác (Nanahara Shuya, avagy Súja) nevét eléggé sokszor fogja „Súja”-ként olvasni.
Takami Kósun hatalmasat alkotott 1999-ben. Megírt egy olyan művet, ami persze nem minden momentumában eredeti (gondoljunk csak a Legyek urára), de mindenképpen több, későbbi regény alapjául szolgált (legismertebb ezek közül az Éhezők viadala). Leírta az emberek kegyetlenségének egy új szintjét, ahol az állam tétlenül nézi, sőt, élvezi a gyerekek egymás általi legyilkolását. Erre persze reális magyarázatot nem ad, ha jól emlékszem, a Program mögötti ürügy „katonai gyakorlatként” volt megadva talán. Aha persze, ahol 42 emberből csak egy éli túl. Hogy mi ebben a logika? Hát, az nincs.
Az alaptörténet egyszerű: egy csoport 15-16 éves gyerek utazik az osztálykirándulás helyszínére, a buszon kellemes a hangulat, sütik kínálgatása és bimbózó szerelmek mindenütt, plusz az alapzaj, amit 42 ember tud adni. De sajnos nem sokáig tart a jókedv, a nép hirtelen elálmosodik, és nem, nem ugrottunk hirtelen a hazaútra, ahol már mindenki kidőlt, és alszik, csak annyi az egész, hogy altatógázt nyomtak a buszba. Az osztály egy teremben ébred (odacipelték őket??), ami nem a sajátjuk, és egy felnőtt áll az osztály előtt, aki nem az osztályfőnökük. Miután lecsendesült a suttogás, hogy „mégis hol lehetünk?”, Takamocsi Kinpacu lesz szíves bemutatkozni új osztályfőnökükként, valamint közli velük halálnyugodt pofával, hogy idén részt vesznek a Programban. Ezután gondolom el tudjátok képzelni a sztorit, elmagyarázzák a szabályokat, kiosztják a csomagokat, amik különféle fegyvereket rejtenek, és kezdődhet a játék, amit a volt kémiatanárom is szokott játszatni év végén a jobbik jegyért a tanulókkal: „Csak egy maradhat.” (Hozzá kell tennem, hogy ez a kémiatanárom aztán idő közben megváltoztatta a játék nevét „Terminátor”-ra, ahol senki nem kapja meg a jobb jegyet, mert csak a tanár úr marad… xD ) A tanulók hullanak, mint a legyek, van, aki könnyebben belemegy a játékba, van, akit seggbe kell lőni (majdnem szó szerint) hogy ráeszméljen: itt bizony senkiben sem szabad olyan könnyen megbízni. Most gondolkodj el, te mit tennél ebben a helyzetben. Persze, van egy, vagy akár több barátod (akár legjobb barátod) az osztályban, akiben feltétel nélkül megbízol. Majd vele összeállsz, és szépen megmenekültök. De tényleg bízhatsz benne? Ismered minden gondolatát? Biztos vagy benne, hogy a lelke mélyén nem fél, nem retteg, hogy megölik, és ezért inkább ő kezd el gyilkolni? És vagy annyira eszes, hogy kitalálj egy szökési tervet, amivel ki tudsz játszani egy egész államot? Vagy inkább belemész a játékba és megölsz mindenkit? Én személy szerint rengeteget gondolkodtam ezen, miután elolvastam a művet. Persze az esetek 99%-ában az volt a válaszom, hogy ilyen úgysem történik meg velem. 0,9%-ban teljesen biztos vagyok abban, hogy lelkileg nem bírnám ezt az egészet, hiszen most sem vagyok teljesen ép (megmondták a hangok :DD ), de legalábbis nem bírnék SENKIBEN sem megbízni, bármennyire is rossz ezt leírni. De ölni még annyira sem lennék képes. Így hát valószínűleg öngyilkos lennék. Leugranék valahonnan magasról, mert úgy hallottam, hogy aközben az ember elájul, és nem érzi a becsapódást. Legalábbis ott ezzel győzködném magam. Aztán marad az a 0,1%, amikor az ajtón sem jutnék ki, és már megölnének. :DD Azért ennyire csak nem vagyok szerencsétlen, bár ki tudja… Én mindig is azt vallottam, hogy mindenre fel kell készülni gondolatban. (Tényleg, a napokban írnom kéne egy végrendeletet is, hiszen bármi megtörténhet.. XD) Meg amúgy is, jobb félni, mint megijedni. Szóval miután ezen elgondolkodtatok, képzeljétek magatok a főhős helyébe, aki meg akarja védeni a legjobb barátja szerelmét, társulni akar az egyik barátjával az osztályból, és megszökni annyi emberrel, ahány csak lehetséges. Elég naiv, nem? Mindezt úgy, hogy a Programnak csak egy győztese lehet. Aki kíváncsi, mi történik Sújával, és a többi osztálytársával, az olvassa el a könyvet. Mondanám, hogy mindenkinek ajánlom, de nem lenne igaz. Bár a hangsúly nem a vérengzésen van, azért aki túl nagy képzelőerővel bír, és nem viseli el a „kikaparta a szemét” és „egy balta állt ki a fejéből, aminek következtében a feje két fele kicsit elcsúszott egymás mellett” kaliberű dolgokat, annak talán nem ez lesz a megfelelő választás. Akit viszont ez nem zavar, vagy el tud tőle vonatkoztatni, annak mindenképpen el kell egyszer olvasnia, mert alapjaiban változtatja meg az emberi kapcsolatokról való elképzelést. Egy kicsit hátborzongató, egy kicsit kiábrándító, de minden szava igaz, és ezt azért nehéz beismerni, mert mi is tudjuk valahogy nagyon mélyen.
Nos, ennyi lett volna azoknak, akik még nem olvasták. A következő részben inkább a személyes véleményemet írom le a műről, többször is utalok a cselekményre, szóval aki nem akarja lelőni magának a poént, az ne olvassa el.
Szerintem még senki nem írt olyan könyvet, amiben a szabályokat nem sikerült kijátszani. Akkor nem lenne értelme az egésznek, akkor nem buzdítana a határaink feszegetésére (persze csak ésszel, hiszen így fejlődünk). Így már előre tudni, legalábbis sejteni lehetett, hogy nem annyiból fog állni a könyv, hogy egyvalaki megnyeri a játékot. Az úgy túl snassz. Én persze voltam olyan hülye, és lelőttem magamnak a poént, az utolsó mondatot, miszerint „Életben maradt: 2 fő. Ők most is köztetek járnak.” De hiszem, hogy nem a cél a fontos, hanem az odáig elvezető út, úgyhogy ez csak még jobban buzdított a könyv elolvasására. Azt is tudja az ember, hogy nem nagyon vagy értelme megszeretni a szereplőket, mert nagy valószínűséggel kb. mind meg fog halni, de az író mégis elintézi, hogy ne tudd ne szeretni őket. Mindenkivel együttérzel, mindenki célját megérted, van, akit megszeretsz, a szívedbe zársz, hogy aztán három oldallal odébb fájó búcsút vegyél tőle. Senki nem jó, vagy rossz. Persze vannak emberek, akik senkit nem öltek meg, de az csak a körülményeken múlt. önvédelemből, vagy előre megfontolt szándékból, az itt mindegy. A könyv Kirijamát tüntette fel „főgonosznak”, legalábbis az osztály tagjai közül. (Most tegyük félre a tényt, hogy igazából az állam ellen kéne küzdeni, nem egymás ellen.) Én mégsem tudtam utálni. Rajta kívül álló okból nem képes érzelmekre, így azt tette, amit a legjobbnak talált, pénzérmével eldönteni, hogy belemegy-e a játékba. Mi lett volna, ha a pénzérme a másik oldalára esik? Na, abból egy egészen más könyv született volna. A másik, aki elég sokáig húzta, Szóma Micuko. Egy lány, akit megerőszakoltak, meggyaláztak, elvették tőle minden büszkeségét, és ezt nem a játék alatt, hanem jóval korábban. Ő már csak magára tud gondolni, nem érdekli más ember, hiszen aki ezt tette vele, az is csak saját magára, saját örömére gondolt. Szegény Kuninobut már jól elintézték a könyv elején, bár Noriko sem sokkal úszta meg. De értem én, hogy szükséges volt a halála, hiszen ez adta meg a kezdő lökést Sújának. Miatta akarta megvédeni Norikot, hogy aztán beleszerethessen, de erről megint később. Jositoki szvsz úgysem húzhatta volna sokáig, eléggé nyominak képzeltem el. Aztán ott van még Kavada, jó kis tervet eszelt ki a szökésre, bár nem tudom, én meg tudtam volna-e bízni benne. (Bocsánat, ez az utóbbi fél mondat nyelvtanilag valahogy sehogy sem jön össze…) Akin leesett az állam, az Mimura Sindzsi. Én ott komolyan beleszerettem abba a gyerekbe. Hogy miket csinált ez mindenféle telefonokkal meg laptopokkal… Aztán mikor nem sikerült az első terve, kitalált egy másodikat. Egy ilyen helyzetben egyetlen működő szökési tervet is rohadt nehéz lehet kitalálni, nemhogy mindjárt kettőt… De neki ment. Mindezt úgy, hogy a másik nyomi barátjára vigyázott. Persze ő is segített neki a második tervnél, de ha belegondolunk, ha a nyomi nem lett volna, Sindzsi senkinek nem mondja el hangosan a tervét, és simán megszökik, sőt, azt hiszem, akkor a többiek is megszökhettek volna. Az egyetlen, ami tetszett Mimura haverjában, ahogy a lányról beszélt, akit szeretett. Hogy nem csak úgy mondta, hogy szép volt, különböző élethelyzetekben. Amikor ezt vagy azt csinált, akkor szép volt. Ilyent még sosem hallottam, és ez a gondolkodás nagyon megtetszett. Nagyon sajnáltam amúgy, hogy Mimura meghalt, valahogy kezdtem én is úgy gondolni rá, hogy ő még akkor sem hal meg, ha megölik. De ő is emberből volt sajnos, ő is csak egy 15 éves srác, aki még nem tapasztalta meg a szerelmet. A leghülyébb két ember a könyvben Jukiko és Jumiko volt. Akik kiálltak és hangosbemondóval üzenték, hogy „Itt vagyunk, öljetek meg!” Nem szabadott volna ennyire megbízni az emberekben. Jól gondolta az egyikük, hogy mindenki fél, de nem gondolta tovább, hogy ez mit hozhat ki belőlük. (Az a kiscsaj meg, aki az egyikük gyerekkori barátja volt, aki sulit váltott egy meggyanúsítás miatt, biztos nem érvényesült az életben… Engem is zsaroltak, és gyanúsítottak már meg kiskoromban, az egyik csaj behívta rám az anyját, aki ordított velem, hogy a lánya minden nap sírva megy haza miattam, miközben kb. fordított volt a helyzet, és mégsem mentem el csak emiatt. Ráadásul a könyvben a kislánytól még bocsánatot is kértek. Oké, hogy a legjobb barátnője gyanúsította meg, de az ilyennek inkább szorosabbá kéne tenni egy kapcsolatot. ) Aztán ott volt az osztály párja, akik öngyilkosok lettek. Na, őket meg tudom érteni. Mondjuk nem kellett volna az első szellőtől megijedve máris ugrani, még simán beszélgethettek volna, de így is jó volt. A meleg srác sem csinálta amúgy rosszul az egészet, igazából az ő ötlete nagyon reális volt: követni Kirijamát, míg az végez mindenkivel, majd a végén „önvédelemből” megölni, és győzni. Ott hibázta el, hogy azt hitte, Kirijama nem vette őt észre. A toronyban lévő lányok csoportos gyilkolásán már kb. röhögtem, ennyire nem lehetnek idétlenek, hogy a tettes csajt senki nem gyanúsítja. Persze csak ő maradt életben, aztán mikor rájött, hogy az egész miatta történt, megölette magát. Volt még a srác, aki a szerelmét kereste nagyon sokáig, aki aztán megölte szegény gyereket. Hát nem tudom, ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Szép gesztus volt a sráctól, a lány meg kis hülye, hogy nem vette észre előbb a srác érzéseit. Majdnem elfelejtettem a lányt, aki ennek a srácnak volt a barátja. Asszem ő kaparta ki egy osztálytársuk szemét. Na, az ő halálán könnyeztem egy kicsit. Pedig én hiszem, hogy nincs igazi fiú-lány barátság. Több ember most nem jut eszembe, de szerintem ők voltak a jelentősebbek. Nagyon örülök, hogy nem hangzott el egy „és ketten golyó általi halált haltak” mondat sem. Mindenkinek megvolt a maga története, még a legjelentéktelenebb szereplőknek is, így került az egész osztály közel az olvasóhoz. Hiszen mindenki a saját életének főszereplője.
Reálisnak érzem a befejezést, nem hiányzott egy olyan megoldás, ahol egy csoport 15 éves gyerek megváltoztatja egy állam berendezkedését. Ők nem tudtak ez ellen semmit tenni, csak tűrnek. Mert az igazi ellenség tényleg nem egy másik osztálytársuk volt, hanem az, aki mindezt kitalálta, és aki hagyta, hogy megvalósítsák. Most azt gondolom, hogy pedig senki nem csinált semmit. Mindenki úszott az árral. És épp ez volt a legnagyobb baj. Senki nem mert felszólalni.
Lehet, hogy most sokan furán néznek rám, de nekem nagyon hiányzott egy olyan rész, ahol egy szegény bekattant nyomi fiú megerőszakol egy lányt. Asszem Csiszatonak hívták azt a lányt, akivel ezt majdnem megtették, de aztán a sarkára állt és megölte a fiút. Persze kérdezhetitek, hogy akkor én most nő létemre kinek is szurkolok… :D De szerintem egy ilyen simán megtörténik ebben a helyzetben. Vagy csak én gondolom így? xD
Amit még levontam tanulságként: ha két ember élve kijut egy ilyen helyről, és ellenkező neműek, tuti, hogy összejönnek. Nem azért, mert annyira szeretnék a másikat, hanem mert annyi mindent átélnek, és már csak bennük tudnak megbízni. Egyszer olvastam, hogy ha párt keresel, akkor ne azt keresd, aki a másik feled lesz. Először légy egy egész, aztán keress egy másik egész embert, akivel együtt még jobb lehetsz. Hát, ők, akik innen kijutottak (gondoljunk akár Sújára és Norikora, akár Katnissre és Peetara az éhezők viadalából), inkább két lelkileg meggyötört ember, akinek nincs más a világon, csak a másik. Itt már szerintem nem az a szenvedélyes szerelem lobog, amikor rózsaszín köd van a szemed előtt és happy minden, hanem találsz egy társat, azt, aki a legjobban megért téged, mert ő is ugyanazt átélte, mint te. Én így látom.:)
Köszönöm a figyelmet, örülök, hogy végre kiírhattam magamból mindazt, ami eddig a lelkemet nyomta e könyv elolvasása után.
U.i.: érdemes a filmet megnézni? Nem szeretnék akkorát csalódni, mint az éhezők viadala filmváltozatában...
